Égi gyönyör

-        Már megint a földi embereket nézi? – Kérdezte egy középkorú férfi, akiről messziről lerítt, hogy ő maga a Földisten.

Barna ruhát viselt, barna szakállában némi zöld is volt. Feleségével, a Vízistennővel vacsorázott. A felesége kék ruhát viselt, és meglepő módon kék hajat, és gyönyörű kék-borostyán ékszereket. Az asszony férjénél fiatalabbnak látszott.

A Vízistennőnek vadító kék szeme és kékre festett körme volt. A hely, ahol ettek egy tágas terem volt. Teremből több ajtó is nyílt.

Mind faajtó volt, kivéve egyet, ami nem ajtó volt, hanem inkább egy halványkék függöny. Nem is halványkék, inkább fehér és a világoskék átmenetele. 

A szél szelíden mozgatta a függönyt. Odakinn szél volt. Szinte hihetetlen, de itt a felhők között is jár a szél. Az egész nyugalmat árasztott, mert az ebédlőben fiatal zene-démonok játszottak hegedűn, hárfán, egy pedig valami keleti nyelven énekelt.

- Igen, édesem. Kint fekszik a párkányon és nézi azokat az unalmas embereket! – válaszolt a vízistennő - Néha nem is értem! Karmilla, drágám! – emelte meg kissé hangját, amely földi fülnek igen furcsa volt.

 - Igen? Megyek anyu! – A függöny mögül egy csodaszép ezüstruhás, ezüstékszeres, ezüst-hajdíszes, barnahajú, barnaszemű lány lépett, aki manöken alkatú volt.

Nem pont kifejezett vékony, de nem is túl kövér, hanem inkább az a „PONT JÓ”. Nagyon szép arca volt, két mandulaszemmel, kis állal, kis szájjal, és egy gyönyörűen vágott kis pisze orral. Szeme fölött a szemöldöke nagyon szép szabályosan ívelt át.

A ruhája is egzotikus, olyan istennőhöz méltó volt. A lány mozgása közben meg-meggyűrődött egy-két helyen a ruha, de a következő lépésnél nyoma sem volt a gyűrődésnek.

 - Mond lányom! Ezen túl az összes idődet az emberek nézésével akarod tölteni? Talán olyan akarsz lenni, mint ők, mint az emberek? Tudod, aggódunk érted apáddal! – mondta aggódva a Vízistennő.

- Igen, olyan szeretnék lenni, mint ők, mint az emberek, mert ők a legérdekesebbek a világon! Arra gondoltam, hogy lemehetnék hozzájuk egy kicsit tanulmányozni őket!

- Nem hinném lányom, - szólt Karmilla apja - hogy te az emberek tanulmányozására lennél hivatott! Hiszen mi, anyáddal elemistenek vagyunk! A sarjunk vagy! Lehet-e szerinted az, hogy te nem emelkednél fel, ide mihozzánk az igazi istenek közé?

- De apa! Légyszives! Pár hónap, hét vagy nap lenn a Földön! Izgalmasabb lenne, mint egy játék a cirkuszusban!

- Egyébként, mielőtt megismertem anyádat, én is lenn voltam egy évig! Szerintem hasznos dolog megismerni az embereket! Mit gondolsz Róz, drágám?

- Végülis, én a démon-szinten voltam lenn, igaz, akkor öregebb voltam, mint te…

- Légyszives! Hagy repüljek le oda! – kérlelte anyját Karmilla.

- Na jó, rendben. - mondta ki az anyja a végszót. Hisz’ ő sem volt különb lánykorában… 

- Apa, segítesz majd? Vagy szólsz az angyaloknak?

- Majd én lemegyek veled. Az angyalok túl nagy feltűnést okoznának! Tessék – nyújtott át egy kis bőrtáskát – Pénz van benne! Ötmilliárd magyar forint, tessék, vedd el! Odalenn szükséged lesz rá! Azt akarom, hogy menj Magyarországra! Tudod, ott a legrendesebb az emberiség! Rendben van?

- Rendben. Ahogy akarod. Mikor indulhatok?

 - Akár most is! – Ez volt a búcsúszó. A beszélgetés után közvetlenül felálltak az asztaltól és kimentek a teraszra. Karmilla apja megfogta lánya kezét és felállt vele a párkányra.

- Várjatok! – Szólt hírtelen az anyja – Odaadom ezt neked, kicsim! Ez egy Fonográf, amivel segítséget tudsz kérni. Csak azt a nagy gombot kell majd megnyomnod és Joseph, a védangyalod segíteni fogy neked! Viszlát kicsim! – ezzel a szavakkal együtt egy csókot nyomott a lány bársonyos arcbőrére.

A fonográf nem volt más, mint egy kis négyzeten egy gomb. Legalábbis Karmilla ezt állapította meg.

- Szia anyu. – Ezzel a mondattal búcsúzott anyjától Karmilla, majd apjára nézett, az apja, pedig vissza rá.

Mindketten egyszerre rugaszkodtak el a korláttól, és végig egymást nézték.

Együtt lebegtek. Az egész öt perc volt. Mármint a lebegés. Egy eldugott kis sikátorban értek földet. Az apja nem mondott semmit, ahogy leért, azzal a lendülettel vissza is ment. Karmilla még sokáig nézte azt a helyet, ahol apja teljesen eltűnt.

Kilépett egy utcára. Rengeteg ember mászkál most, így három óra felé.

Karmilla azt a fiút látta, aki mindig ilyenkor megy el ezen az utcán egy iskolatáskával. Azt a lányt már látta! Egyszer virágot vett… Az az asszony pedig mindig ilyenkor van lett egy babakocsival, és azt tologatja. Néha-néha megáll, és egy kicsit igazít valamit a babakocsiban. Talán a gyermeken mozdult meg a takaró… Olyan volt ez neki, mintha egy ismeretlen, de ismert világba érkezett volna.

Mindenki megnézte magának, aki vele szembe jött. Karmilla nem igazán tudta, hogy miért…

Egy fiú jött ki az egyik boltból. Ezt a fiút még sosem látta eddig! Hogy hasonlít arra a démonra, akit ő tizennégy évesen szeretett, de szegény démon meghalt… Nem csoda, hogy Karmilla ismerősnek találja!

Tegnapelőtt álmodott ezzel a fiúval! Akkor a fiú odament hozzá és megcsókolta. A fiú is észrevette Karmillát, és meg is lepődött. Elindult Karmilla felé. A lány nem mozdult ott állt egyhelyben.

- Szia. - Köszönt neki a srác. – A nevem Robi.

- Szia. Karmilla…

- Mondcsak, nem ismerlek én téged valahonnan?

- Hát, azt nem tudom…

- Mondcsak, nem lenne kedved meginni valamit?

- Rendben…

- Ismerek egy remek helyet! Az a neve, hogy Égi Gyönyör… Úgy hallottam, nagyon jó hely! – Karmilla nem tudott és nem is akart nemet mondani. A fiú két nagy zöld szemével belenézett a lány szemébe, barnás haja fel volt zselézve. Egy-két tincs belelógott az arcába… Egy nőnek ez volt az igazi paradicsom…

- Rendben… - Karmilla nagy nehezen mondta ezt ki, mert túlságosan forgott vele a világ és túlságosa zúgott a füle – „Ez biztos a lebegés mellékhatása…” - Gondolta magában.

- Nincs messze ez a hely… Mondani akarok majd ott valamit neked!

- Rendben… Nekem is beszélnem kell veled…

Az Égi Gyönyör tényleg egy gyönyörű hely! Szinte csak párok voltak a vendégek, és az asztalok külön páholy mögött voltak. A külső ablakok melletti páholyokba kintről is be lehetett látni. Három páholy volt ilyen. Mind a háromban voltak.

Az első páholyba két fiú ült egymással szemben és valamiről beszéltek, közben pedig fagylaltot és süteményt ettek, hozzá pedig almalét és kólát ittak.

A második páholyba két bőrszerkós ember ült. Egy fiú és egy lány. A lánynak kissé rövid rózsaszín haja volt, a fiúnak pedig a hosszú zöld tüskékbe volt zselézve.

A harmadik párból a lánynak elég paprikás volt a hangulata. A fiújával ordítozott. Mindakttőjüknek barna haja és zöld szeme volt. Karmilla könnyen tudott szájról olvasni, így könnyen megtudhatta, hogy miért is ilyen mérges a lány a fiúra

- Te szemét disznó! Hogy tehettél ilyet! Ne is merj mentegetőzni! Léna mondta, hogy egy csomó ideig smároltatok! Meg te el is hívtad őt moziba! Engem még sosem hívtál el moziba! Meghoztam a döntésem! Szakítok veled, te disznó, állat! – azzal egy óriási maflást kevert le a fiúnak és elviharzott. Majdnem föllökte Karmillát és egy másik vendéget.

- Remélem, van szabad hely!

- Aha… Én is… - Igaz, Karmillának fogalma sem volt, hogy mi az, hogy „szabad hely”.

- Lehet egy hülye kérdésem?

- Persze…

- Szerinted, mi találkoztunk már? Mármint ezelőtt… - a fiú elég értetlenül nézett rá.

- Nem tudom…

- Errefelé még nem láttalak. Mit mondtál, melyik suliba is jársz?

- Most? Én? Suliba?

- Aha. Én Szent Endrei utcába…

- Aha… az én sulim nem ebben a városban van… Vagyiscsak volt… Tudod, most költöztem ide…

- Egyedül? Hogyhogy?

 Hát tudod… Hat évvel ezelőtt… Hát, hogy is mondjam… Olyan nehéz…

- Mi nehéz?

- Elmondani… Tod’ nekem meghaltak meg a szüleim… 14 éves koromig otthonba laktam, mert senki sem akart befogadni, mint gyereket… Mert eléggé különc voltam…

- Aha… értem… - Nem így volt. Robi egyáltalán nem értette. Hogy nem fogadott be senki egy ilyen kedves, szép és csinos lányt?

- Aztán megszöktem… Elegem volt az egész életből… Ott az otthonban mindig fáztam… a fiúk folyton piszkáltak. Volt egy idős fiú… Ő védett meg mindig… Ő volt az én bátyám… Én voltam az ő pici húga… Azon álmodoztunk, hogy egyszer eljönnek értünk azok, az „álomszülők”, és mindkettőnket elvisznek, és tényleg a bátyám lehet… De megszökött tizenhét évesen, és a legutóbbi hír amit hallottam róla, az az, hogy kinyírta magát. Egy csaj miatt.

- Szomorú történet… És igen meglepő! – Igen. Karmilla is meglepődött, hogy mennyit tud mesélni minden mesélőképzettség nélkül. Csak az Öreg meséit használta föl. Vajon ez is hazudásnak számít?

Szerencséjükre volt egy üres asztal. Robi kedvenc helye volt. Amikor a pincérnő az asztalukhoz ment Robi egy kólát és egy lángoló Olimpuszt kért. Karmilla egyszerűn csak egy ásványvizet kért. Nemigazán értett a földi ételekhez. Ásványvizet sem ivott még, de gondolta olyan, mint a háza melletti kis forrás vize.

Karmillának esszébejutott, hogy Robi és ő mondani akartak egymásnak valamit. Rá is kérdezett:

- Mondcsak, mit is akartál mondani?

- Hát, csak azt, hogy azért mertelek megszólítani, mert egyszer álmodtam veled…

- Igen! Egyszer én is láttalak téged álmomban!

- Nos, csak ezért mentem oda hozzád, mert az álmomban az volt, hogy jártam a sivatagban. Mindenhol barna homok. Egyszer csak kitűnt a te alakod. Vizet adtál nekem. És… Hát… Hogy is mondjam… Tehát… Őőőő…

- Mond ki nyugodtam! Előttem ne legyen titkod! Rendben?- Karmilla óriási önbizalmat érzett magában, amit nem értett, hogy honnan jött ide, ilyen hirtelen, úgy mint nyáron egy vihar. Vagyis, hogy az egyik percben süt a nap, hirtelen elsötétül minden és elkezd esni az eső, villámlik stb, mindez egy másodperc alatt.

- Tehát. Te megcsókoltál engem… - a fuú ebbe a válaszba teljesen belevörösödött, amit a lány nem igazán értett, hogy miért, de mégis úgy gondolta, hogy ostobaság lenne megkérdeznie.

- Igen? Én is álmodtam veled! Álltam egy kihalt utcán. Megláttalak téged, te pedig elkezdtél közeledni felém. Majd hirtelen megcsókoltál. Olyan furcsa volt az egész! A te álmodban is?

- Ja. Eléggé. Főleg a miatt, mert még sosem jártam sivatagban…

„Milyen furcsa!” – gondolta magában Karmilla –„Sosem éreztem magam még ilyen jól egy emberrel. Igaz, még sosem voltam így együtt emberrel. És ez az ásványvíz se rossz! Olyan, mint… mint az ásványvíz!”

Egész végig beszélgettek. Karmilla nem mondta el Robinak a titkát. Az álmait inkább. Robi hatóra felé tett egy megjegyzést, amit Karmilla nem tudott mire vélni

- Olyan vagy, mint egy istennő! – „Vajon tényleg rájött” – töprengett Karmilla – „Ha igen, akkor megnyomom azt a gombot és az őrangyalom itt lesz, így megmenekültem”. De azért föltette A  kérdést:

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy szerintem nem is vagy istennő! Annál, te sokkal több vagy! Nem is tudom, hogy mi!

Karmilla teljesen megnyugodott. „Hála az égnek nem tudja!” De vajon elmondhatja valaha is neki? Vagy örökre titokban kell tartania? Mi lesz ebből, így?

Karmilla még soha senkivel sem érezte ennyire jól magát, mint Robival. Lehet, hogy ő sem az akinek mutatja magát?