Sok emberrel volt már szerencsém beszélgetni e korcsoportból, többsége panaszkodott, hogy nem talál magának hozzá illő kapcsolatot. Ilyenkor kérdéseket szoktam feltenni, melyekből hamar kiderül, hogy alapvetően gondolkodási problémák miatt mondanak csődöt folyamatos próbálkozásaik. A legfontosabb probléma tapasztalataim szerint a jin és jang egyensúlyának felborulása. Évszázaddal ezelőtt a nők – teljes joggal – fellázadtak elnyomásuk, másodlagosságuk ellen, és igyekeztek kivívni az egyenjogúságukat. Céljuk talán az volt, hogy az a nő, aki szeretné megvalósítani önmagát, és ezt nem kizárólag családon belül kívánja megtenni, munkát vállalhasson, karriert futhasson be, akár önálló életre is vállalkozhasson. Csakhogy a kiegyenlítődés elve alapján, amint ezt elérték, a munkáltatók belátták, hogy egy családban két kereső van, tehát csökkenthették a férfiak jövedelmét, elérve ezzel, hogy immár a nők is dolgozni kényszerüljenek. Tehát a feminista mozgalom – mondhatjuk – túllőtt eredeti célján. Mára a polaritások felbomlottak kissé, a nők elkezdték átvenni a jang, tehát a férfias, aktív szerepet, a férfiak pedig (már aki ezt meg tudja élni) beszorultak a passzívabb szerepkörbe. Eddig rendjén is volna, hiszen ez volt a célkitűzés. Azonban a kapcsolatokban ez nem tud működni.

A párkapcsolat erősen jin és jang jellegű, gondoljunk csak arra, hogy – nemi jellegéből adódóan – a nők jin típusú, tehát befogadó, míg a férfiak jang típusú, behatoló nemi szervvel rendelkeznek. Tehát párkereséskor mindkét nemnek bele kéne nyugodni abba, hogy amilyen nemi szervet lát a két lába közt, olyan jellegű szerepet kellene felvállalnia. Gondoljunk csak arra, hogy ugyan folynak kutatások a férfiak terhességére vonatkozóan (leírni is morbid), a férfi nem volt, és talán sosem lesz alkalmas magzat befogadására, kihordására és megszülésére. A nők alkalmasak lennének, azonban egyre kevésbé vállalják fel ezt a szerepkört. Nemzetközi téren aggasztónak ítélik meg a népszaporulat csökkenését (figyeljük meg, főleg a „fejlett” nyugati világban jelent ez gondot), míg azon országokban, ahol az egyenjogúság ugyan létezik, mégsem borultak fel a poláris szerepek, továbbra is túlnépesedés van. Ha tehát párkapcsolatot szeretne létesíteni valaki, nézzen a lábai közé, és vállalja fel az annak megfelelő szerepet. A nők engedjék át a férfiaknak a kezdeményezést, míg a férfiak ne várjanak arra, hogy a nők kezdjenek kapcsolatot teremteni.

A másik nem kevésbé probléma, mely talán épp az előző kérdéskör egyensúlyozására alakult ki, a külsődleges nemi jellegek alapján történő eltúlzott válogatás. A média is segít ennek kialakulásában, hiszen azt sulykolja belénk, hogy csak a férfias izmos, macsó férfi a férfi, és csak a légiesen vékony, ugyanakkor nőiesen telt vonalakkal rendelkező nő a nő. Sok beszélgetésem alakult úgy, hogy a panaszkodók (férfiak és nők egyaránt) kérdésemre, hogy milyen partnert képzeltek el, elmondták, hogy mindegy, hogy néz ki, lényeg, hogy kedves, megértő legyen, és nagyon tudja szeretni őket. Ezután távoztak, és szinte egytől egyig a fenti szempontoknak külsőleg megfelelő partnert választottak. Ezeknek a feltételeknek kevés ember tud megfelelni, és valljuk be, külső adottságaik miatt túlkínálat lép fel náluk, tehát el vannak kényeztetve. Ennek megfelelően kevéssé érdekeltek a megbízható és korrekt kapcsolati és szexuális viselkedésben (tisztelet a kevés kivételnek). Hogyan várhatnánk el tehát, hogy azt adják a másik embernek, amit belülről szeretnénk kapni?

Emberünk tehát ismét belenyúl, majd a másik nemben megint csalódva folytatja keresését. Illetve egy idő után már nem is keres, hisz „a férfiak/nők mind megbízhatatlanok, szemetek”. Érdekes módon, amint valaki fel tudja adni igényei egy részét - elsősorban a külsőségekre vonatkozókat – rögtön megtalálja szerelmes párját, akivel boldogan le is élheti akár az életét. Kivéve, ha egy újabb szép példány el nem csábítja, és fel nem adja addigi boldog életét a külsőségekért.

Meggyőződésem tehát, hogy a generációs „átok” legyőzhető, de ehhez felelősségteljes gondolkodás, és persze némi lelki átalakulás szükséges. Olvasóimnak melegen ajánlom a „Nagyon nagy Ő” című filmet, érdemes rajta elgondolkodni.

Rusznyák Gábor