... Hiába harcoltunk, a démon feltámadását kívánó vámpírok legyőztek minket, és megszerezték az utolsó darabot a démonból, ami a világ pusztulását hozza magával.
Szakadt az eső, és már mind a ketten bőrig áztunk, amikor fáradtan megérkeztünk a lakásomhoz. Ez volt a legközelebbi hely, ahol megbújhattunk, kipihenhettük a fájdalmakat. Az én sebeim könnyen gyógyultak, de az ő lelke még mindig vérzett. És a
belső sebek gyógyulásához idő kell, sok idő, és utána marad egy heg, ami sohase fog elmúlni, még akkor sem, ha már azt hisszük, hogy nyoma sincsen.

Miután már mind a ketten átöltöztünk száraz ruhába, lefektettem az ágyba, és betakartam. Ki akartam menni, és hagyni pihenni, de amikor ránéztem, láttam, hogy mennyire szenved, és nem volt szívem egyedül hagyni. Csak mellette akartam maradni, és vigyázni rá, mint egy Angyal, de amikor belenézett a szemeimbe, és én az övéibe, nem tudtam csupán mellette lenni, és őrizni őt. A szemei teli voltak szerelemmel, és megtöltöttek engem is, és tudtam, hogy el kéne mennem, és nem kéne hagynom, hogy megtörténjen, de ő hitte, hogy az igaz szerelmünk mindent legyőz, és képes megtörni a régóta rajtam ülő átkot. Az eszem hiába mondta, hogy nem szabad... nem szabad..., a testem nem engedelmeskedett, és hagytam, hogy magával ragadjanak az érzelmek, ahogyan ő is hagyta, és nem gondolkoztunk, csak hagytuk, hogy megtörténjen. És a karjai között újra éreztem a régen nem érzett boldogságot, és olyan boldog voltam, mint még soha életemben. Nem számított semmi, csak hogy ő itt van velem, és én vagyok vele. Azt kívántam, hogy sohase tűnjön el a szívemből az az érzés, amit most kaptam tőle. De amikor vége lett, és ő elaludt, már nem éreztem semmit, és nem is akartam érezni. A régi Angel visszatért, és az elmúlt évek valami homályos álmokká változtak, amik szinte meg sem történtek, és amiket elfelejt az ember. Újra lélektelen vámpír lettem. És nem értettem, hogy hogyan szerethettem őt annyira. És egyáltalán nem értettem azokat a dolgokat, amiket nemrég még éreztem és tettem. Úgy tekintettem rájuk, mintha azokat nem is én tettem volna. De nem is én tettem, hanem egy gyenge, szánalomra sem méltó Angel. De most, hogy elvesztettem a lelkem, újra méltóvá váltam vámpírnak lenni.
Visszatért az igazi Angel, a halál angyala...
Akkor azt gondoltam, hogy a gyűlölet feljebbvaló érzés mint a szerelem, és hogy csak a gyengék szeretnek. Hogy gonosznak lenni nem rosszabb, mint jónak. Újból öltem, kínoztam, és bűnben ittam az ártatlanok vérét. Nem volt fontos mások élete, csak
az enyém, és rájöttem, hogy mennyire hiányzott az emberi vér íze, ahogy átforrósítja a testemet, úgy ahogy más élőlény vére soha nem tudja.

És az akit szerettem az ellenfelemmé vált. Gyűlöltem őt, és nem csak a vérére, hanem a szenvedésére is szomjaztam. Sok alkalma volt arra, hogy megöljön, de nem tette.
Még mindig azt a férfit látta bennem, akit szeretett. Nem vette észre, hogy az az Angel már meghalt, és soha nem fog visszatérni. És én kihasználtam ezt, ahányszor csak tudtam, fájdalmat okoztam neki. És élveztem. Élveztem mindent, ami neki rossz volt,
örömmel néztem a fájdalmát. Tudtam, hogy sohasem lenne képes bántani, hiszen még mindig szeret.
Hiába tettem bármi bűnöset, ők azon fáradoztak, hogy visszaadják az elveszett lelkemet. Egyre kisebb volt rá az esély, hogy valaha is sikerül, de nem adták fel.
A démon eközben egyre közelebb ért a világunkhoz, és én ki akartam nyitni előtte a kaput. Elraboltam azt az embert, aki segíteni tudott nekem ebben. Nemrég még a barátom volt, a régi Angel barátja, de mostmár csak prédát láttam benne. Erőszakkal nem tudtam
meg tőle semmit, de egy illúzióval sikerült szóra bírni. Kinyitottam a világunk kapuját, és a démon lassan átlépte a küszöböt...
Becsaptam és megaláztam a volt szerelmemet, és az hittem, sikerült végleg lerázni, de túljárt az eszemen, és engem túlságosan elvakított a bosszú, hogy észrevegyem.
Megvívtuk életünk legnagyobb és legutolsó harcát, de ezúttal egymás ellen. Észre kellett vennie, hogy már nyoma sem volt bennem az általa ismert és szeretett
Angelnek. Azt hittem, hogy most tényleg sikerül legyőznöm őt, és már alig vártam, hogy
belévághassam a kardomat. Meg akartam ölni őt, mielőtt még a démon öli meg. Már ott volt tőlem néhány lépésnyire, fegyvertelenül, már a kezemben volt a gyilkos mozdulat, amikor hirtelen minden megváltozott. Elejtettem a kardot, és hirtelen semmire sem emlékeztem. Szemeimmel az övéibe néztem, és rámtörtek az emlékek, azoknak a
tetteknek az emlékei, amelyeket az együtt töltött éjszaka után tettem. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, és sírni kezdek.
Mit tettem? Gyilkoltam, és újra gyilkoltam, fájdalmat okoztam annak, akit a legjobban szerettem a világon...
Nem bírtam elviselni a szívemet tépő fájdalmat, és a szörnyű lelkiismeretfurdalást.
Mert megint visszakaptam az elrabolt lelkemet...
És ő szomorúan nézett rám, láttam, hogy mennyire szenved, aztán láttam, hogy az ő arcán is könnycseppek futnak végig. Mostanáig az volt minden vágya, hogy én visszakapjam a lelkemet, de pont most... csak egy kicsikével kellett volna előbb...
Döntenie kellett. És az, hogy már lelkem van, csak megnehezítette a dolgát. De legyőzte érzelmeit, és tudta, hogy helyesen cselekszik. Az hogy létezem, csak veszélyt hozhat a világra. Egy másodperc alatt lemondott mindenről, ami köztünk lehetett volna, lemondott a szerelmünkről...
Tudtam, hogy mit fog tenni, azthiszem én is azt tettem volna a helyében. Átölelt és megcsókolt még egyszer, utoljára. Boldog voltam, hogy újra vele lehettem, és újra saját magam lehettem. Tudtam, hogy most meg fogok halni, és úgy akartam látni őt utoljára, amilyen most volt. Behunytam a szemem, és rögtön utána éreztem, hogy a hideg acél
a gyomromba hasít. Nem is a seb fájt igazán, hanem az, hogy tényleg megtette.
Tényleg megölt.
Nagyon szeretlek..." - mondta utoljára, és szólni akartam, hogy én is, de nem tudtam kinyitni a számat. A démon magával ragadott, de én nem bántam, mert ezzel mentettem meg a Földet a pusztulástól. A Földet meg tudtam menteni, de őt nem, mert ő már
egész életében szenvedni fog miattam, és élete végéig ott marad a szívében egy heg utánam. Szerettem volna megmondani neki, hogy örökre
szeretni fogom, de nem volt rá időm. És azthiszem nem is volt rá szükség, mert tudta. Ahogyan én is tudtam, hogy ő is örökké szeretni fog, bármit hozzon a jövő...