Viszlát!

- Jó reggelt, itt a tej! –Karmilla kinyitotta szemeit. Benji jött be a szobájába egy tálcával.

- Jó reggelt! Mennyi az idő?

- Fél kilenc múlt!

Két nap telt el a tanévzáró óta, s mind a két nap így ébresztette Benji Karmillát. Behozott egy tálcát, megrakva a reggelivel s egy pohár tejjel. Ezen a mai tálcán volt valami más is… Egy rózsa! Egy átlátszó s vékony üvegvázában volt, a tálca szélén.

- Wow… Ez aztán a reggeli! Miért van ezen rózsa is?

- Karmilla… Ez az utolsó reggeli, amit én csinálok neked… Reggel, amikor aludtál… Anyám felhívott.

- MI?

- Azt akarja, hogy ma menjek el hozzá a délután folyamán.

- MA? Délután?

- Igen. El kell mennem… Ő se fiatal s meg van róla győződve, hogy meg fog halni.

- MI?

- Anya már elmúlt ezer éves, s emiatt is váltották le.

- De akkor még van hátra 200 éve!

- Félek, hogy nem. Anya gyorsabban öregedett, s több, megerőltető munkát is végzett…

- Ezek szerint hamarabb is fog meg-halni? Ugye nem ezt akarod mondani?

- De. Én is elég későn születtem, tehát nem is akar elveszíteni. Szeret engem, s velem akar legtöbbször találkozni is… Karmilla… Sajnálom.

- De, Benji… Én is…

- Mit te is? Te is sajnálod?

- Igen, de én is… Én is szeretlek!

- Igen, én is szeretlek téged, de tudod ő az anyukám, s nem fog olyan sokáig élni, mint mi…

Karmilla csendben elfogyasztotta reggelijét, majd visszafeküdt az ágyba, ha nem is volt beteg vagy fáradt. Egyszerűen így könnyebben tudott másra gondolni, mint arra, hogy ma látja utoljára Benjit.

Fél négykor valaki kopogtatott az Olimposz ajtaján. Benji nyitott ajtót, mert Karmilla épp uzsonnázott. A lány jól értette a konyhából, hogy mit is beszélnek az előszobában:

- Szervusz! – köszönt először Benji.

- Szervusz, fiam! – ez egy öregebb női hang volt, minden kétséget kizárva Benji mamájáé.

- Jó, hogy újra látlak, mama!

- Igen, én is örülök, fiam! Akkor, indulhatunk?

- Persze, csak előtte hadd mutassak be valakit! Nem jössz addig be?

A lány hallotta, hogy csukódik az ajtó, s kattant a lakat. Benji mindig bezárja az ajtót…

- Karmilla! – szólt be hozzá a fiú.

- Igen? Tessék?

- Kijönnél az előszobába?

A lány felkelt a gélig megevett me-legszendvicse mellől s kiment.

Benji mamája olyan volt, mint ahogy elképzelte. Öreg néni, kötött felsőben, kis táskával, alacsony termettel, s félig ősz hajjal, melyben itt-ott volt néhány barna hajszál is.

- Csókolom! – köszönt a lány illedelmesen.

- Szervusz! Oh, egy elem-sarj! Ki vagy te, gyermekem?

- A nevem Karmilla! Ön minden bizonnyal Benji édesanyja!

- Igen, az volnék. Nos, örvendek a szerencsének, kedves kis Karmilla!

- Úgyszintén!

- Hát, akkor mi mennénk is! – szólt közbe Benji. Karmilla a fiúra nézett, aki őrá meredt, majd minden figyelmeztetés nélkül átölelte a lányt.

- Akkor, viszlát, Karmilla!

- Csókolom, szervusz!

A lány becsukta a két távozó vendég mögött az ajtót, majd bezárt. Benji is mindig bezárt…

Nem telt el tíz percbe se, mikor ismét kopogtattak az ajtón. Karmilla akkor fejezte be a mosogatást.

Kirohant az ajtóhoz avval a remény-nyel, hogy Benjiék jöttek vissza.

A lány kitépte az ajtót, majd megtor-pant. Nem mert hinni a szemének. Nem, nem Benjiék álltak ott, hanem a tulajdon két szülője!

- Anya… Apa…

- Szervusz, Karmilla! – az anyja szorosan magához ölelte lányát. Az apa csak belépett a házba, s ott üdvözölte lányát: – Szervusz, Karmilla!

- Hát, ti mit kerestek itt?

- Azért jöttünk, hagy hazavigyünk! Nem számoltad a napokat?

- Napokat? Nem…

- Jó, mert mi sem… S arra gondol-tunk, hogy most már ideje hazajönnöd velünk! Mit szólsz?

- Rendben! Oké!

- Nem hittem volna, hogy ennyire fogsz örülni, de akkor mehetünk? Össze-pakoltad a dolgaidat?

- Igen… De miért kell most haza-mennem?

- Lányom! Egy hét múlva lesz a beavatásod!

- Egy hét múlva? Jaj, ne! Akkor sietnünk kell!

Azzal hárman gyorsan összepakoltak s már indultak is a fönti világba.