A felejthetetlen éj

Odakint gyorsan süvített a hideg szél, s a panellapkás fűtése eddig még nem adta fel a szolgálatot, de tudni lehetett, hogy nem fog sokáig tartani a meleg fűtés.

Karmilla kifelé bámult a cseppektől elárasztott ablakon. Odakinn zuhogott az eső, s hideg is volt. A hideget ott, ahol a lány állt, közel az ablakhoz, már lehetett érezni.

Fél négy lesz pár perc múlva… Robi két óra óta itt van vele az Olimposzon… Itt van vele egy fedél alatt… S most éppen a fürdőkádban fekszik…

Karmilla becsukta a szemét. Azt gondolta, akkor a gondolatai nem fognak a fiú fürdése körül lappangani. Mégse sike-rült ez a terve. Most, hogy becsukta a szemét, még inkább a fiúra gondol.

Mi lesz itt még az este? Az egész éjszakája úgy fog eltelni, hogy a fiút nézi, miközben alszik, s közben elálmodozik a jövőjéről? Mi lesz itt vele?

Ismét kopogtattak az ajtón, de ezúttal nem a bejáratin, hanem a lány szobájának ajtaján.

- Gyere be, nyugodtan! – szólt oda a lány miután feleszmélt álmodozásából.

Robi lépett be az ajtón. Karmilla ránézett, de nem merte a fiút túl sok ideig nézni. Így is elég beteg ő…

Mégis, muszáj volt a fiút néznie. Robin nem volt túl sok ruha, csak egy bokszer, mint Benjin, s ez a bokszer is az istené volt. Ez is fekete volt, csak ezen nem macik voltak, hanem lábfej felé rohanó csíkok.

Robi teste nem volt annyira izmos, mint Benjié, de Robi sem szégyenkezhetett izmait illetően. Néhány helyen még díszel-gett a fiú barna bőrén egy-két vízcsepp, ami még vonzóbbá tette a fiút.

- Ne haragudj, de nem tudtam, hogy hogy lehet megnyitni a csapot…

- Van egy pöcök a kád oldalában és avval… Nem mondtam meg?

- Nem, nem mondtad…

- Óh, ne haragudj…

- Karmilla?

- Igen? – a lánynak nagyot dobbant a szíve. „Most vajon mit fog mondani?”.

- Ne haragudj…

- ÉN?

- Igen. Nem kellett volna úgy visel-kednem veled az Égi gyönyörben… Nem vagyok érett hozzád képest…

- Miről beszélsz most te meg?

- Hát, hogy te teljesen más vagy, mint én… Így nem is illünk össze…

- MI? – „Ez most mit jelentsen, Robi? Mit akarsz evvel mondani?”.

- Neked nem én kellek… Hanem… hanem… - a fiú mélyet sóhajtott – Hanem Benji. A hozzád való fiú, nem más, mint Benji.

- MI? Miről beszélsz te most? Mit akarsz most éppen velem elhitetni?

- Azt, akarom csak mondani, hogy Benji veled mehet a mennybe, de én nem. Te még maradsz pár hónapig, aztán el is felejtesz. Én nem akarom így.

- Mit nem akarsz?

- Azt, ami kettőnk között van.

- Ja, igen, persze! Csak a te számítasz s én nem! Az nem is izgat, hogy én mit gondolok? Csak az van, amit a te agyad ki-ad? Igaz?!

- Miről beszélsz? Én mindkettőnk érdekét nézem! De te? Te csak magadra gondolsz! Neked csak az a lényeg, ami neked kell?

- NEM! Ez nem igaz! Én nem csak magamra gondolok! Én… én nem nézek mást, csak az én szívemet!

- Mit?

- Én csak a szívemre hallgatok, de te az agyadra… Bármennyire is szeretlek, mi tényleg nem illünk egymáshoz. Neked egy Csilla-guminő kell, igaz? – Karmilla hangja nagyon nyugodt volt. Maga sem érette, hogy miért.

- Nem. Nekem nem csak egy guminő kell. Nekem egy ember kell. De te egy istennő vagy… - Robi is egyre nyugodtabb lett. Karmilla nyugodt így válaszólt:

- S téged ez zavar?

- Nem. De minekünk nem kellett volna szerelembe esnünk…

- Esnünk?

- Igen…Ezt nem szabad. Mi nem is találkozhattunk volna… Te máshová tartozol…

- De… te is…

- Nekem csak az egyik rokonom isten s nem én vagyok az. Ha az lennék, akkor az lenne az egyik legszebb dolog.

- Akkor, ezt vegyem „nem”-nek?

- „Nem”-nek? Nem, ne vedd „nem”-nek. Mi örökké barátok maradunk!

- De csak szigorúan barátok, igaz?

- Igen, de a mai nap lehet kivétel…

- Tessék?

Robi válasz helyett a lány felé hajolt, s lágyan a lány puha ajkaiba csókolt. A lány annyira meglepődött, hogy feje megkoccant az ablaküvegen.

Odakinn dörgött az ég. A pillanatnyi fény megvilágította Robi csukott szemét, s Karmilla meglepődött nyitott szemét.

Karmilla tudta, hogy nem véletlenül villámlott az előbb. Valami nagy baj lesz még itt… Egy olyan baj, ami máskor nem lenne baj, de ma az lesz. A legnagyobb baj.

Robi keze a lány háta köré fonódott, s ajkaival elengedte a lányt. Az orrával végigsimított Karmilla puha arcbőrén, s közben a lány a fiú égnek álló fürtjeibe túrt. Ekkor egy furcsa érzés lett a lányon úrrá. Mit is csinál ő most éppen? Nem tudja, de nem is akarja, hogy vége legyen.

Robi a lány fülébe suttogott:

- Ha tehetném, istenné tenném magam, vagy téged tennélek emberré!

- Igen… Én istenné tennélek téged, de nincs annyi hatalmam… De ha lenne…

- Akkor nem lenne semmi baj, s ez a pillanat sem érne sose véget…

- Sose?

- Sose.

Egy ideig nem beszéltek. Karmilla majdnem elröhögte magát, amikor eszébe jutott, hogy milyen hülyén néznek is ők most ki! Robi bokszerban, ő meg egy sötétlila sortban s a kedvenc pólójában, amire nagy fehér betűkkel rá van írva, hogy „I’m Your Godness” (Én vagyok a te istennőd). S most milyen igaza is van ennek a pólónak!

- Mi lesz most velünk? – kérdezte végül a csendet megtörve Karmilla.

- Fogalmam sincs. Nekem egy ideig nem hinném, hogy lesz barátnőm… S pár hónap múlva te is elmész…

- Igen… El… S egy ideig nem látsz majd, de én mindig figyelni foglak.

- Ne! Azt ne!

- Miért ne? – Karmilla ellökte magától a fiú meztelen felsőtestét, s bokszeres alsóját.

- Mert ne!

- Akkor ennyi… Most inkább aludj!

- Mi?

- Nem… Csak te. Énnekem vigyáz-nom kell rád! Nem emlékszel?

- De. De, az előző…

- Az előző percek nincsenek, nem is lesznek, s nem is voltak.

- MI? De hát Karmilla! Miről beszélsz te meg?

- Arról, hogy ennyi! Nekem elegem van belőled, Róbert! Kérlek, feküdj be az ágyba és aludj! Az előző perceket pedig éld át még egyszer álmodba, majd felejts el őket!

- Karmilla…

- Megmondtam. Mostmár aludj. Holnap nehéz napunk lesz.

- S te? Nem is alszol?

- De. Majd én is alszok… Csak majd később. Megvárom, amíg te el nem alszol.

- Jó éjt.

Karmilla nem mondott semmit sem. Egyszerűen kibámult az utcára.